Az előző posztomnál már említettem, hogy majd kicsit mesélek arról, honnan jött az ötlet és mi a fene történt bejgli evés közben, aminek ez lett az eredménye. : )
Közben tök sokat kérdeztetek, szóval próbálok közben válaszolgatni is, mert mint kiderült, elég sokan terveztek ti is valami hasonlót. Hurrá-hurrá!
Na de, a bejgli. Szóval onnan indult az egész, hogy sokat járunk Máltára, ahol a nővéremék élnek, és hát az van, hogy ebbe a mediterrán életérzésbe azért elég könnyen bele lehet zúgni. Nyilván habitus kérdése is, de hozzám nagyon közel áll. Az emberek non-stop kedvessége, segítőkészsége, a pálmafák és a tenger, no meg a nap! A nap fontos, talán valamikor a születésemnél történhetett valami, véletlenül napelemes lettem, vagy nem tudom, de az kell a működésemhez. : ) Ezért egyre többet mocorgott bennem a gondolat, hogy jó lenne valami állandó bázis, egy ilyen csodás helyen. Hogy esetleg, talán, talán, mi lenne, ha…De akkor még elképzelni sem tudtam, hogy ez hogyan is tud működni itthonról, vagy hogy az tényleg megtörténhet, hogy nekünk egy ilyen helyen lehessen lakásunk.
Azt hiszem amolyan álmodozásként kezdődött csak karácsony tájékán, hogy elkezdtem nézni az ingatlan árakat. Az nagyon hamar kiderült, hogy Máltán maximum egy negyed garázst tudnánk venni, és egyébként is valami másban gondolkoztam, Málta nagy élmény a túristáskodáshoz, de valahogy mégsem volt az igazi. Azon gondolkodtam, hogy melyik is lenne az az ország, amit kicsit is el tudnék képzelni.
Na és ekkor jött Spanyolország. Igazából fogalmam sincs, honnan jött. Viszont tetszett. Mert hatalmas, tele lehetőséggel, ha akarom, lent délen a mediterrán életérzés, ha akarom, fent a hegyekben, ahol hűvösebb van, de zöldebb. Mert megvan benne minden, amit szeretek, az emberek hihetetlenül kedvesek, nyugodtak és lazák, a gasztró itt valami isteni, és mert nem egy sziget, ami sok mindenben korlátozna, és mert elfogadó és kiegyensúlyozott a társadalmuk. A nyelvüket meg egyenesen imádom. Sok repülőtér, mostanra már a Ryan is indított járatokat a Wizz mellet, de ha bármi van, autóval is hazajutunk.
Na de mégis hogy kezdjek ebbe bele? Elkezdtem nézni az ingatlanárakat, és egészen döbbenet volt, hogy egyes városokban és területeken mennyire jó áron vannak az ingatlanok. Na itt kapott el a gépszíj. Számolgattam, hogy ha eladjuk a kis Párkány utcai lakásunkat, amit kiadtunk, abból vajon mire futja. Az első döbbenet az volt, hogy amióta megvettük ezt a kis panellakást, 2017 óta, több mint a duplája lett az értéke. Remek! Aztán a második sokk az volt, hogy ezért a pénzért egy tengerparttól pár percnyire lévő lakást is vehetünk. Nem hittem a szememnek. Biztosan valami átverés, ez nem létezik. A tenger mellett?? Jesszus. Egy álom.
És akkor, mintha csak a sors nyomott volna egy csókot a fejemre, az akkori albérlőm közölte, hogy ősszel kiköltöznek külföldre, ezért felmondja a bérlést. És akkor már tudtam, hogy akkor nyilván most az van, hogy ne keresgéljek új albérlőt, hanem eljött az idő, az eladásra.
Ehhez persze komolyan át kellett gondolnunk, hogy mit is akarunk pontosan. Na és innentől volt kemény, mert rengeteg nyomozással, tervezéssel, számolással és ismerkedéssel kell indítani, szinte minden napom azzal telt, hogy terveztem, olvastam, posztokat, blogokat, kint élők bejegyzéseit, mindent, ami csak fellelhető volt a Zinternet hatalmas bugyrában. Nincs másunk, csak ez a kis lakás, szóval van tétje a dolognak. Innentől semmi másra nem tudtam gondolni, csak erre. Az a szuper megszállottság, az őrület, ami időnként elég rendesen sodorja az embert. (Ha csak nem sorozatgyilkos lesz az emberből, ugye.)
Na de innen folytatom, mert épp itt ülünk egy helyes kis szálláson Punta Primán, és végre felkelt a nap is, mi pedig megyünk bankszámlát nyitni és NIE számot intézni, és persze lakásokat nézni. No meg a papagájok is kiabálnak már. Őrült nagy élmény! : )
Hamarosan folytköv, mert jön majd a megvalósítás és a rázósabb rész…