Folytatom a mesét ott, hogy kedden az érkezést követően máris elindultunk az első lakáshoz. Egy helyes kis környékre érkeztünk, de még nem tudtuk pontosan, melyik ház melyik lakását nézzük meg, mert Kriszta munkatársát vártuk, aki a kulcsot hozta.

Előre fel lettünk készítve, hogy ne ijedjünk meg, elsőre kicsit morconának tűnhet Omri, de ne agódjunk, egy tündér, kenyérre lehet kenni. Mindig is imádtam, ha valakit így vezetnek fel, képzeletben már felrémlett a szemem előtt az a tipikus Gerald Durrelli hangulat, ahol a teljesen őrült és mesebeli figurákat mutatják be íly módon. Szóval izgatottan nézelődtünk, melyik lehet a lakás, melyik lehet az Omri. Már ha így hívták, most már ebben sem vagyok biztos, mindenesetre mostantól így marad.

Aztán egyszer csak Kriszta átkurjantott az utca végébe, ahol egy hegyomlás ácsorogott, és a spanyolosan mediterránosan laza kurjantásra már meg is indult felénk az óriás. A pasas mellé tényleg elkelt a figyelmeztetés, hatalmas volt, egy nagy spanyol medve, aki testalkatát bőven meghazudtolva olyan fürge volt, hogy nem győztünk futni utána, a nap során.

A ház pedig egy pár lakásos, kis előkertes épület volt, sajnos nem túl közel a tengerhez, a lakás pedig elsőre kissé katyvasz. Brutálisan tele volt zsúfolva bútorokkal, itt imádják a rengeteg fenyűbútort, és láthatólag a tulaj idős lehetett, mert a szűzmária képek, mosolygó és szomorú tekintetű jézusok, arany és ezüst keresztek és csipketerítők masszívan dolgoztak azon, hogy gyorsan ott helyben, meg is térjek.

Viszont mindkét hálószobához tartozott egy tök jó terasz, belső medencés udvarra nézett mindkettő, és közelebbről megnézve picit ugyan lepukk volt a belső kert, de a pálmafák azért elég jót tettek neki, így képről szinte tökély.

Mi körbe-körbe mászkáltunk, fotóztunk, (meg arra gondoltam, hogy kell egy kávé) csűrtük-csavartuk, ötleteltünk, számoltunk, Kriszta, és a mi újsonsűlt, barátságos tekintetű Medve barátunk tök jól elmondták a lehetőségeket. Az egyértelmű volt, hogy árban egész jó volt, viszont sokat kellene költeni rá, mert ha el is szállítják a bútorlerakatot, azt nekünk aztán be kell még rendezni, kicsit felújítani, szóval nem lenne azonnal kiadható, és jócskán kéne rá költeni, ráadásul közelebbit szerettünk volna a tengerhez. Megköszöntük a lehetőséget, és mentünk tovább. Nem volt rossz, de valahogy nem fogott meg. (És kellett egy kávé.)

A következő két lakás hasonló volt, két hálószobás helyes kis lakások, egy mini és egy kicsit jobb terasszal, de a hálószobák sajnos a világítóudvarra néztek, az egyiknek ráadásul az ablaka pont az udvar alja volt, kissé nyomasztó volt a látvány és bár jött természetes fény, de nem volt szimpatikus. Ez alapvetően azért elég megszokott volt ott, teljesen mások a szokások, a spanyolok, mint úgy általában más mediterrán népek is, leginkább csak aludni járnak a hálószobába, mert leginkább kint vannak, és társasági életet élnek, úgyhogy ez számukra annyira nem is kardinális, sok helyen láttunk ilyet. Itt is mindent átnéztünk, felmértük, nagyjából mennyit kellene költenünk, kell-e kompromisszumot kötnünk bármivel és úgy egyáltalán, hogy milyen érzés ott lenni, milyen a környék. Egyébként mindkét lakás remek helyen volt, bent a város központjában, és közel a tengerhez, szóval úgy voltunk vele, hogy tulajdonképpen kiadásra mindkettő jó lehet, ha nincs jobb. De valami még hiányzott nekünk, hisz nem csak kiadásra tervezzük, mi is szeretnénk időnként ott lenni. És ez volt a legnehezebb, hogy összepattintsuk a kiadáshoz szükséges igényeket a a sajátjainkkal.

Közben figyeltük a környéket, és azonnal látszódott, hogy Kriszta mennyire profin határolta be nekünk azt a részt, ahol érdemes nézelődnünk, a full túrista környék, de jó értelmben, helyes kis utcák, kedves, nyüzsis, tele boltokkal, pálmafákkal, jó hangulattal, ahol télen-nyáron kiadható lesz a lakás. A mi Omri barátunk, aki egyébként hat nyelven beszélt, meg is szakértette nekünk az ingatlanokat, és amúgy meg tökéletesen összefoglalta minden alkalommal, mire érdemes figyelni. Jó páros voltak Krisztával és imádtam, hogy semmi nyomulás nem volt. Nem erőltettek semmit, viszont rengeteget segítettek, aztán hagyták, hagy barátkozzunk mi magunk a lakásokkal.

És akkor jött a negyedik pecó. Elsőre nem találtuk el a folyosón, hogy melyik lehet a lakás, és igyekeztünk minél több idegenhez bejutni, hátha befogadnak, de mivel nem nyitottak nekünk ajtót és elmaradt az ismerkedés, végül megtaláltuk az eladó lakást. Egy hatalmas tűzbiztos biztonsági ajtó előtt álltunk, ami már önmagában megnyugtató volt, mögötte pedig a rendes bejárati ajtó. Beléptünk és itt szeretném elmondani, hogy ha szeretnétek eladni a lakásotokat, mindenképp illatosítsátok be, mert egy csodás illatú lakásba belépni, már önmagában félsiker. Körülnéztünk, és elkezdtük jól érezni magunkat. Világos volt, barátságos, csupa napfény, helyes erkéllyel, harmadik emeleti, 69 nm, két hálószoba, gyönyörű világos szobákkal, pici amerikai konyha és fürdőszoba. Először csak álltunk, aztán körbe-körbe sétáltunk, és kerestük a hibát. Nem volt.

Omri és Kriszta is láthatólag kezdtek izgalomba jönni, mert az elég hamar kiderült, hogy az aznap megnézett lakásokból ez messze vitte a prímet. A ház aljában kávézó, mellette két bolt, pizzéria, és 500 m-re volt a Playa del Curától, azaz a környék legnépszerűbb tengerparti szakaszától.

Kicsit furán éreztük magunkat, valami már mocorogott, de mivel az első nap volt még csak, és a negyedik lakás, nem akartunk elhamarkodott döntéseket hozni. Aznapra ez volt az utolsó, úgyhogy Kriszta haza is dobott minket, mi bevásároltunk (ittunk egy kávét), és beájultunk a szállásunkra. Semmi erőnk nem volt kirándulgatni, hullafáradtak voltunk, nem aludtunk szinte semmit éjjel és a sok izgalom kifacsart minket, mint egy vizes zoknit. Vagyis kettőt.

Lustán pislogva, a teraszon sangriázgatva és cigizgetve, a hisztis papagájokat nézegetve viszont egyre többször emlegettük az utolsó lakást. És akkor jött egy üzenet Krisztától, hogy másnapra négy vizit van arra a lakásra, csak tudjunk róla, pár napja volt fent a hirdetés és mivel elé jó áron rakták ki, hát nem mi voltunk az egyetlenek, akik nézegették. Nem volt meglepetés, de azért kicsit elfogott minket a para, mert fogalmunk nem volt, milyen lesz a többi lakás, és nem tudtuk, azokhoz képest ez vajon milyen. Mi van, ha addig-addig nézegetjük itt napokig a lakásokat, amíg az egyetlen olyat, ami tényleg tetszett, elviszi valaki más? De hát ott volt még egy csomó időpont és megnézendő pecó, meg még négy napunk, szóval nem siethetünk el semmit, ráadásul simán lehet, hogy majd valamelyik még nem látott lakás lesz az igazi.

Végül arra jutottunk, hogy másnap beszélünk Krisztával és megtudjuk tőle, hogy ehhez képest a többi milyen, a másnapot még végigtoljuk, és meglátjuk. Lehet, hogy már másnap délután kell valami döntést hoznunk.

Szerdán egy tök helyes kávézóban(!!) találkoztunk újra, átbeszéltünk mindent, aztán innen indultunk, hogy folytassuk a lakásnézegetősdit.

De közben már folyamatosan az kattogott a fejünkben, hogy vajon mi lehet azzal a bizonyos négyes lakással. Lehet, hogy már el is vitték? Aztán megnéztünk még egy lakást, ami valamivel a keretünk fölött volt, és hatalmas terasza volt, jól nézett ki, modern volt és szinte hozzá se kellett nyúlni, de azért voltak nemszeretem dolgok benne és közben mi már egyre többet gondoltunk Négyeskére. Aztán jött a hír, hogy valaki ajánlatott tett rá. Nem tudjuk, elfogadták-e, semmit nem tudunk, de valaki már mondott rá valamit. Na én itt gondoltam, hogy oké, akkor ezt elengedem, ennyi volt, általában nem vagyok szerencsés ilyen helyzetekben, ha verseny van, sosem nyerek, szóval akkor elengedem. Szomorú lettem.

És mint a romantikus filmekben, amikor kiderül, hogy nem lehet a tiéd álmaid csaja, vagy pasija, na akkor jössz rá, hogy ő volt az igazi. Hát mi is akkor jöttünk rá, hogy amúgy ez volt az igazi.

Azzal bíztattuk magunkat, hogy mindegy, történjen, aminek történnie kell, és ki tudja, még mi vár ránk, csak optimistán. Aztán épp az aznapi második lakásnéző után voltunk, egy sarki kávézó(!!) kis asztalkáját támasztottuk, kissé elkámpicsorodva, és egyre többet beszélve erről a lakásról, amikor Omri megkérdezte, hogy nem akarjuk-e majd újra megnézni Négyeskét, végül is nincs még minden veszve. Naná, hogy de. Telefonált egyet, majd kiderült, hogy aki ajánlatot tett a lakásra, sajnos (neki sajnos, hehe) kevesebbet ajánlott 2 000 euróval, így a tulajdonos nem fogadta el az ajánlatot és ismét visszakerült a kulcs az irodába, de nem sokáig, mert aznapra még volt vizit. Na és itt jött a cukiság. Omri lecsapta a sörét, felkapta a cigijét és elszelelt. Nem értettük hová rohan, mint kiderült, vissza az irodába, hogy felmarja a kulcsot. Amíg nálunk van ugyanis, addig nyilván más nem tudja megnézni. Ilyen ez az éhezők viadala ugye, egy harc az élet. Mi meg ott ácsorogtunk, és azon gondolkodtunk, hogy vajon most akkor épp mindjárt igent mondunk egy lakásra? Persze onnan is lehetett tudni, hogy drámai a helyzet, hogy Omri nem itta meg a sörét. Ha egy férfi nem issza meg a sörét a 28 fokos melegben, azt csakis indokolt esetben teszi, nem igaz?

Aztán megcsörrent Kriszta telefonja és már be is vágódtunk a kocsiba, irány Négyeske, Omri már ott vár minket. Amint beléptünk újra a lakásba, rögtön tudtuk. Omri és Kriszta meg se szólaltak, hagytak minket zen állapotba, mi mégegyszer bejártuk a lakást, én rá se mertem nézni a Pasasomra. Most kéne kimondani. A nézelődésre volt harmincöt percünk, a következő vizitig. Szóval vettünk egy nagy levegőt és kimondtuk:

AKARJUK. Ezt akarjuk.

Nem tudom leírni az érzést, ez valami őrült para és boldogság egyszerre. Omri medve közölte, hogy oké, akkor már nem adja vissza a kulcsot és elmondta vagy ötszázszor, sok nyelven, hogy valóban ez a legjobb. És hát mi is éreztük. Pontosan ezt az érzést kerestük, a szerelembe esés érzését.

Természetesen mi már nem követtük el azt a hibát, hogy alkudozunk a lakásért, és megajánlottuk azt az árat, amit kértek érte, főleg, hogy az egyébént egy egészen jó ár volt és mi még a keretünkön belül voltunk.

Krisztáék azonnal akcióba lendültek, hogy minél előbb lefoglalózhassuk, és arra a napra konkrétan már nem is emlékszem. Nem tudom mi történt, amolyan lebegős, kicsit para, de mellette full boldogság, másra se tudtunk gondolni, csak arra, hogy ez valóság-e.

Szóval szerda este nagyon úgy tűnt, hogy lesz egy piszok jó kis pecónk a tengertől 500 méterre. De még nem volt teljesen vége a kalandnak, vártuk a választ, és még egy csomó ügyintézés is hátra volt.

Na nem mondom, hogy nehéz volt elaludnunk, totál kicsinált minket ez az egész, a koncentrálás, az angol-spanyol nyelvi kupleráj, amit műveltünk, a lakások, a sok új inger, szóval az még megvan, hogy este még néztem a papagájokat a teraszról, aztán beájultunk az ágyba és megpróbáltunk nem gondolni arra, hogy esetleg valami nem jön össze. Nagyon akartuk Négyeskét.

Folytköv…

Ez is érdekes lehet...

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük