Szóval ott tartottam, hogy a terv már körvonalazódott, kéne ugye egy pecó. A hol kérdés nem volt bonyolult, az árakat kellett néznem, ezért addig keresgéltem, míg rá nem akadtam Torreviejára. Ez egy gyönyörű kis üdülővároska Alicante tartományában van, lent délen, az óriási sókitermeléséről, két sós tavacskájáról, melyből az egyik rózsaszín (!), no meg a flamingókról, és Európa egyik legtisztább levegőjéről nevezetes.
Szépséges és hosszú partszakasza van, mindenféle stranddal (kutyásoknak, mozgássérülteknek, stb…) és valamiért még nem annyira felkapott. (Na de majd most!) És mivel kevésbé felkapott, gyanakvásból elolvastam mindent, de mindent, hogy kiderüljön, miért ennyire olcsó. Vajon mi lehet a trükk? Emberevő cápák, emberevő emberek, kosz, bűz, fertő? Hatalmas a bűnözés vagy embert esznek? Jelentem, semmi. Tényleg az, ami. Egy kisváros, szép tengerparttal, Alicante repterétől egy fél, vagy háromnegyed órányira. Beléptem az összes Torreviejai csoportba, elolvastam, legugliztam minden kommentet, elolvastam egy rakatnyi cikket, hozzászólást, lenyomoztam mindent, amit otthonról lehetett. Úgyhogy a gyanakvásom félretettem, és megnyugodtam, hogy ez tényleg rendben van.
Szóval, ha megvan a hely, nézzük, ki segít majd nekem az ingatlan keresésben? Az fontos volt, hogy olyan cég legyen, akik az ingatlan kezelésben is tudnak segíteni, mert abban bíztam, hogy ha nekik (is) kell vele dolgozniuk, akkor talán a vásárlásnál is nagyobb fókusz jut majd az ingatlan kiadhatóságára.
Elkezdtem keresgélni, főként magyar cégek között, mert nem szerettem volna, ha valami nyelvi anomália miatt, nézek be valamit. Igen ám, de az hamar kiderült, hogy mennyi amatőr, hozzá nem értő, csaló, (és még sorolhatnám a jelzőket) banda van. Horror sztorik, komolyan, de jó tudni, mire kell figyelni. Úgyhogy nagyon résen kellett lennem, ellenőriznem mindenkit, levelezgetni, kérdezni, gyanakodni, lecsekkolni. Aztán találtam egy nagyobb céget, akik rendben voltak, és úgy tűnt, minden szolgáltatással foglalkoznak, amire nekem szükségem lenne, csak egy volt a bökkenő. Benidormiak voltak, ami Torreviejától kissé messze van. És bár az ingatlanvásárlással nem lett volna baj, Torrevieját is vállalják, és tényleg nagyon szimpik voltak, viszont itt elfogott a bizonytalanság. Vajon mi van, ha a bérlőnek sürgős problémája akad és az ingatlankezelő csapatnak két óra az odajutás? Vagy mi van, ha éjjel telefonál a bérlő, hogy elvesztette a kulcsát? Ha csőtörés van vagy beáztak? Egész egyértelmű lett, hogy valaki olyasvalakit kell megbíznunk, aki közel van. Úgyhogy keresgéltem tovább.
És így találtam meg Krisztát, azt hiszem a különböző fórumokon ajánlgatták őt, így elkezdtem utánajárni, ki is ő. Ekkor akadtam rá egy podcastra, ahol ő mesélt arról, hogyan költöztek ki, hogy indult a kinti élete. És ahogy hallgattam a sztoriját, a nevetését, azt az elképesztően helyes stílusát, arra gondoltam, hogy igen. Szerintem ő lesz az. És bár nem biztos, hogy mindig jó a megérzésekre hagyatkozni, de ezúttal ezt tettem.
Januárban írtam is neki, hogy kezdjünk el ismerkedni, mert terveim vannak. Azonnal szimpatikus lett, főleg, hogy nem éreztem az erőszakos nyomulást, vagy a túlzott körülzsongást, amit másoknál. Helyes volt, nagyon kedves és segítőkész. Bekértem az árait, a lehetőségeket és áprilisban már utaztunk is Torreviejába, hogy megismerkedjünk, és egyúttal akkor már a létszükségletű NIE azonosítómat is elintézzük. Ez volt az első teszt, hogy milyen lehet vele. Pontos volt, figyelmes és minden úgy ment, mint a karikacsapás, kilenc órára volt időpontom az Orihuelai rendőrségen, és 9.03-ra már kint is voltam, bilincs nélkül, viszont egy friss és ropogós NIE számmal. (Ez az az azonosító, ami nélkül nincs élet kint. Mindenhez ez a szám kell, ügyintézés, nagyobb értékű vásárlás, stb…Itt olvashattok erről bővebben.
Utána mindent átbeszéltünk és hazafelé már tudtam, hogy ő lesz az én emberem. Na és a lényeg persze ki ne maradjon: megnéztük Torrevieját. És igen, szerelem volt, első látásra.
Innentől másra sem tudtam gondolni, csak Torréra, meg arra, hogy ne csináljak hülyeséget. Folytattam tehát a nyomozást, hisz rengeteg időm volt, ugyanis a lakásunk csak szeptemberben szabadult fel, így addig nem is tudtam volna továbblépni. Ez volt a legnehezebb időszak, a türelemjáték, úgyhogy innentől a fókusz leginkább azon volt, hogy a mi kis lakásunkat jól el tudjam majd adni, addig meg nekiálltam konkrétabban nézni a lehetséges ingatlanokat.
Innen folytatom, és így a végére még bebiggyesztek egy kis hangulatot, magamnak is, mert holnap már utazunk haza, legalább lesz mit nézegetnem, mert hát a lényeg az egészben nekem nem más, mint ez itt. A tenger.
