Csütörtök reggel volt, napsütés és pálmafák, mi pedig ácsorogtunk az erkélyen és Krisztát vártuk. Aznapra volt betervezve a bankszámlanyitás és nekem folyton az járt a fejemben, hogy mindjárt felhív vagy üzen, hogy valamiért mégsem fog megvalósulni a dolog, valami közbejön, átvágás, félreértés, másnak adják. Az nem lehet, hogy ez tényleg összejöjjön.
Újra és újra átnézegettük a képeket, amikor egyszercsak összenéztünk. Te is látod? Újra végiglapoztuk az eredeti hirdetés képeit. És akkor megláttuk azt az egy képet, amit korábban egyikünk sem vett észre vagy egyszerűen csak elfelejtettük, fogalmunk sincs. A ház aljában egy helyes kis medence volt. Nem akartuk elhinni. Annyira koncentráltunk a lakás elhelyezkedésére, állapotára, méreteire, a falakra, csövekre, kilátásra, kiadásra, hogy egyikünk se vette észre, hogy azon a kis képen ott a végén egy medence van. Összenéztünk és kitört belőlünk a nevetés. Veszünk egy lakást, az utolsó kis repedést, porszemet, szépséghibát is lekutatjuk, listázzuk, vizsgáljuk, kilencvenhatszor megnézzük a képeket, és épp csak azt az aprócska tényt nem vesszük észre, azt a nüansznyi kis apróságot, hogy amúgy van egy medence is. Oké, akkor köszönjük Sors, vagy akárki is, aki egyengeti az utunkat, nekünk ez most tényleg jó.
Tízre volt megbeszélve az indulás és amikor megérkezett Kriszta, és beültünk mellé az autóba, óriási kő pottyant le a szívemről, hogy nem volt rossz hír. Semmi. Jókedvűen, nevetősen, elindultunk a bankba, közben mentek a telefonok, és a foglaló részletei, konkrétan sínen voltunk, de én még mindig, minden egyes telefonra odakaptam a fejem, hogy figyeljem Kriszta reakcióját.
Aztán megérkeztünk és életem legkönnyebb és legjobb hangulatú banki ügyintézésén vehettem rész (sose gondoltam volna, hogy ezt egyszer leírom). Az ügyintéző hölgy irtó helyes volt, laza volt a hangulat, ezerszer bocsánatot kértek, hogy ennyi papírt kell aláírnunk, őrült segítőkész volt, és kb fél óra alatt végeztünk. Csak hogy mellétegyem, a K&H bankban a bankszámlanyitás két órás pokol bugyra volt, egy feszült és katonás ügyintézővel, ahol szinte meg se mertünk szólalni. Amikor pedig kiderült, hogy egy igazolással kevesebb van nálunk, az ügyintéző szuperkedves hölgy legyintett és közölte, hogy majd küldjem el e-mailen. Mi?? Ennyi?? Otthon ezért hazaküldenek és befejeződik az ügyintézés. Nem is, minimum lefejeznek, kínzópad, alvásmegvonás, kivégzés. Itt meg mosolyogva legyintés. Mondom én, hogy nekem való hely.
Ezután nyilván egy kávézóban kötöttünk ki, ahol átbeszéltük a foglalózással kapcsolatos teendőket, majd vissza a szállásra és megtörtént az utalás. Magyarán, mondjuk ki, LEFOGLALTUK NÉGYESKÉT!!
Kissé félve tehát és óvatosan, de elkezdtük tervezni a pecóval kapcsolatos dolgokat. Újra és újra átnézegettük a képeket, végigbeszéltük, mit kell majd vennünk a lakásba, mit hogyan szervezzük. És közben minden második mondatunk az volt, hogy: “Mármint, ha ez tényleg összejön.”
A nap többi része csavargással telt és mivel volt még egy napunk, ami felszabadult, úgy döntöttünk, ellátogatunk a reménybeli új pecónkhoz és újra bejárjuk a környéket.
Fogtuk tehát magunkat, és felszálltunk egy buszra, és a következő meglepetés az volt, hogy az Alicantéből Torrébe érkező busz helye, vagyis a mini buszpályaudvar konkrétan négy egész percre van a lakástól. Szóval kényelmesen és autóbérlés nélkül lehet reptérről eljutni. Zsír.
Elmentünk a lakás(UNK)hoz. Végigsétáltuk az utcát, megnéztük a boltokat, lefotóztuk tizenhatezerszer a környéket, majd leültünk az aljában lévő kávézóba, és miközben kávézgattunk, az erkélyt bámultuk. És mielőtt lesétáltunk az 500 (!!)méterre lévő tengerparta, még gyorsan megörökítettük a pillanatot. Komolyan, mint a mesében. Vagy egy filmben. Tessék, filmes szűrővel mutatom.
És persze aztán a tengernél kapott el minket igazán a hangulat, csak bámultuk a vizet és nem hittük el, hogy mostantól ide fogunk járni. Mert ez a miénk is lesz. Persze még nincs vége, nem fizettük ki és nincs kulcsunk, január 12-ig van a határidő mindenre, de ha minden jól megy, és végül nem mi leszünk az év lúzerei, akkor ez a tengerpart, a tenger, ezek a pálmafák, a cuki Négyeske, és minden, amiért tavaly december óta annyit dolgozunk, na az összejöhet. Most pedig várjuk a hívást, hogy kész vannak a papírok és mehetünk a kulcsért. Nagyon várjuk azt a hívást. : )
A lakásról nem teszek még fel képet babonából, még nincs teljesen vége, de egyelőre itt tartunk, ebben a boldog, fura, szerelmes állapotban.
