Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod Magyarországot?
Harminckilenc éves voltam, és Magyarországon az utolsó munkahelyem után úgy éreztem, hogy semmi lehetőségem sem maradt már. Egyetlen 32 kg-os bőrönddel indultam el, benne mindennel, amiről azt gondoltam, hogy fontos lehet.
Életem legnehezebb döntése volt.
Egy angliai kisvárosban kezdtem az életem, Corby a neve. Egy igazi iparváros, tele gyárakkal és warehouse-kkal, ahol mindenki kezdett azokban az időkben. Egy évvel később már időseket és elesetteket ápoló lettem, ami nagyjából 3 évig tartott. Azután az Aldi volt a következő állomás, ami 3.5 év volt, és életem egyik legmeghatározóbb élménye. Amikor ott kezdtem dolgozni, a 43 ember közül én voltam az egyetlen külföldi, és ez rengeteg kihívás elé állított. Viszont az egyéniségemből adódóan gyorsan tudok alkalmazkodni, így alig néhány hónap múlva már a legjobbak között voltam, a teljes támogatásukkal és elfogadásukkal.
Amikor lezártam ezt a korszakot, a következő állomás egy mortgage broker mellé vezetett, ami közel 2 évig tartott. Nagyon jó tapasztalat volt. Két munkahelyen dolgoztam egyszerre, ami később szó szerint az életem mentette meg. Egy hétfői reggel mentem a mortgage brokerhez dolgozni, és az azonnali elbocsátásom az asztalon volt. És itt mentett meg a második munkahelyem, amit gyorsan kiterjesztettem 8 órára.
Feljebb léptem, de 5 év után megpályáztam ugyanazon egy Hygiene Manager-i pozíciót egy contractor cégnél, amit sikeresen megkaptam, és hirtelen a semmiből lettem közel 30 ember főnöke. Teljes kiégés fizikailag, mentálisan. Itt már 2024 elején vagyunk.
Bár a pozíció nagyon sokat lendített a szakmai utamon, ekkorra már kb 90%-ban biztos voltam abban, hogy nem Angliában akarom leélni az életem, hanem Lanzarotén. Egyszerűen teljesen ki voltam égve. Nem kaptam levegőt, megfojtott a felelősség, ami rajtam volt, a szürke égbolt, amikor hetekig nem láttam napfényt. És döntenem kellett, hogy vagy még egyszer utoljára kilépek a komfortzónámból, és boldog leszek, vagy ebbe halok bele.
Hogyan találtál Lanzarote szigetére?
A fiam pici baba volt még, lassan 30 évvel ezelőtt, és miközben vasaltam a kis ruháit, a tv-t néztem. Éppen egy utazási program volt benne, Lanzarotéról. Akkor igazából csak annyi maradt meg bennem belőle, hogy fekete, kopár, és vulkanikus. És én utána el is felejtkeztem teljesen Lanzarotéról a következő jó húsz évre.
De a név maga, hogy Lanzarote valamiért beleégett az elmémbe.
Aztán 2017 telén épp ültem a kanapén az angliai otthonomban, és terveztem a következő évi görögországi nyaralást. Megdöbbenve láttam, hogy az előző évi hotel ára a duplájára emelkedett, ami jócskán meghaladta volna a költségvetésem, így elkezdtem más alternatíva után kutakodni Görögországban. És nem találtam semmi olyat, ahova szívesen mentem volna, ahol még korábban nem jártam. Aztán jött egyik gondolat a másik után. Ha nem Görögország, akkor hova? Spanyolország? Nem igazán. Olaszország? Az sem. Portugália, Törökország esetleg? Nem, azok sem.
És egyszer csak beugrott egy név. Lanzarote.
A következő pillanatban már a Skyscanner-en nézegettem a repjegy árakat, és 20 perc múlva megvolt a jegyem, ami nevetségesen olcsó volt. Amikor megláttam a végtelen óceán tükrében egy picike szigetet kiemelkedni a kéklő égbolt előtt, szerelem lett első látásra, a maga kopárságával, és varázsával, ami akkor még csak az első benyomás volt.
A szállásadó értem jött a reptérre, elmentünk a házához. Megkérdeztem tőle a kipakolás után, hogy merre van az óceán. Elkezdett nevetni, és mondta, hogy indulj el bármelyik utcán lefelé és ott lesz az óceán.
Az út vége enyhén lejtett, és bár messziről látni lehetett az óceánt, amikor majdnem az út végéhez értem egyszerűen csak ott volt előttem teljes szépségben az Atlanti-óceán.
Az volt az a pillanat, ami megváltoztatta az egész életem, a létezésem, és amikor rádöbbentem, hogy én egy nap itt fogok majd élni.
És akkor elkezdtél visszajárni Lanzarotéra és szép lassan mélyült a szerelem. De hogy lett ebből újabb költözés?
Igen, ekkorra már tudtam, hogy Lanzarotén akarom leélni a hátralévő életem. Folyamatosan a jó pillanatra vártam. De az valahogy sosem érkezett el. Azután azért fohászkodtam, hogy kapjak legalább egy jelet, egy megerősítést, hogy nekem ott (most már itt), dolgom van.
És megjött a jel?
Meg. 2024. szeptember 5.-én hajnalban ültem Ketteringben a vasútállomáson, és vártam a vonatra, ami a reptérre vitt, mert utaztam két hétre Lanzarotéra. Láttam, hogy van egy üzenet az engedélykéréseknél, megnyitottam, és egy lanzarote-i angol nyelvű iskola munkaajánlata volt benne. A jel, amire vártam! Két nap múlva megvolt az első interjú az iskolával, majd novemberben újra kiutaztam még egy beszélgetésre. Abban maradtunk, hogy a második félévet már itt kezdem angoltanárként.
Mindent magad mögött hagyni és újrakezdeni, sokadszorra. Hogy élted meg?
Eleinte csak rettegés volt bennem, hogy hogyan fogom ezt a családnak elmondani, mit fognak hozzá szólni, mi lesz a meglévő házammal, és még egy csomó más kétség. Ezt az időszakot már csak úgy éltem túl, hogy minden reggel elmentem a reggeli meeting-re, utána beültem az irodámba, bekapcsoltam a laptopom, azon is a Lanzarote Airport Live webcamját, és azon keresztül néztem, a le/felszálló gépeket, néztem, hogy milyen az idő, hogyan változik az óceán színe, és még azt is, hogy a pálmafák levelei mozognak-e, mert abból már azt is tudtam, hogy fúj-e a szél éppen.
Aztán december 6.-a körül vettem egy egyirányú jegyet Lanzarotéra. Hogy volt-e bennem ekkorra még félelem? Egyetlen pillanatra sem, mert végig tudtam, hogy nekem itt dolgom van. Hogy nekem ITT van dolgom.
Hány éves voltál ekkor?
Amikor ebbe belevágtam 52 múltam.
Azért ez egy nagy lépés és te másodszorra döntöttél úgy, hogy magad mögött hagysz mindent. A Lanzarote iránti megmagyarázhatatlan vonzalmadon túl, gondolom kellett más is.
Én addigra nagyon nem éreztem jól magam mentálisan. Szenvedtem, fizikailag fájt minden egyes nap, amit nem Lanzarotén tölthettem. Egy ismerősöm mondta nekem az alábbi mondatot egy nap, ami talán a végső lökést adta meg.
– Mi van veled??? Úgy nézel ki, mint akiből az élet megy ki.
Pontosan, szó szerint ezt éreztem. Csak egy légüres tér volt bennem, amibe egy lélek ki és be járt, de nem tudott már funkcionálni megfelelően benne. Ezek a mondatok olyan mélyen érintettek, hogy elkezdtem sírni, és csak annyit tudtam mondani, hogy pontosan ezt érzem.
Talán ez volt az i-n a pont akkor, ami a legutolsó lökés volt.
És ekkor jött a tanítás. Ebből éltél meg?
Ebből is. Kiváltottam a vállalkozói igazolványt, és a tanítás mellett takarítottam.
Mivel Lanzarote teljes egészében a turizmusból tartja fent magát, így gyorsan megláttam a lehetőséget abban, hogy a holiday apartmanok takarításában mekkora potenciál van, ha valaki nagyon magas minőséget biztosít. Mivel Angliában Hygiene Manager voltam, így pontosan tudtam, hogy mit kell ahhoz nyújtanom, hogy a nevem ismert legyen, és gyorsan felépítsek egy olyan üzletet, ami hosszú távon biztos megélhetést ad majd.
Már júniusban az egyik új ügyfél azzal fogadott, hogy Judit, neked neved van itt a szigeten. Már 5 hónap alatt elértem ezt. Belekerültem a felső tízezer egy szűk körébe, ahol egymás között adják a nevem, ha megbízható és igényes takarítót keresnek. Olyan luxusvillákhoz van saját kulcsom, amilyeneket a legtöbben csak televízióban láthatnak.
A bizalom a kulcsszó ezeknél az ügyfeleknél, és a teljes diszkréció. Amíg ez megvan, addig a neved is megy szájról-szájra… Így kezdett épülni a vállalkozásom, és tavaly június óta már 100%-ban csak a saját vállalkozásomban dolgozok.
Ez fizikailag és mentálisan is megterhelőnek tűnik. Mi a helyzet a pihenéssel? Lanzarote kiélvezésével? Mi van a híres spanyol mañanával?
Volt egy elvem, amit gyorsan fel is kellett adnom, miután kaptam egy nagy megbízást, ami most a bevételem kb 50%-át hozza.
Sokáig nem dolgoztam szombat és vasárnap. Ez a megbízás viszont megköveteli a hétvégi munkát is, amit nagyon nehezen tudtam elfogadni, feldolgozni, mert azóta gyakorlatilag minden nap dolgoznom kell.
Komoly harcot vívtam belülről ezzel kapcsolatban egészen addig, amíg nem hoztam meg fejben egy olyan magyarázatot erre, amit az agyam is, és én is elfogadunk. Azóta nem probléma, ha minden nap dolgoznom kell, mert a héten is például volt 4 szabad délutánom. Ami csak az enyém, és amikor azt csinálok, amit csak én szeretnék. Judit-napok. Ilyenkor megadom magamnak azt, ami jár, meditálok, lemegyek a partra, elmegyek kirándulgatni, újra visszahoztam a futást az életembe, esténként nagyokat sétálok az óceán parton, és ezerszer mondok hálát azért, hogy nekem ez mind megadatott.
Bármilyen sokat is dolgozok, egy dolgot sosem felejtek el. Hálásnak lenni mindezért.
És mindezek ellenére mégis van work-life balance az életemben, mert mára megtanultam úgy alakítani, hogy legyen.
Egészséges ételeket eszek, újra eljárok néha étterembe, amit például Angliában szinte soha nem tettem. Élvezem azt, hogy szinte minden reggel napsütésre ébredek. Reggel mindig kimegyek a teraszra, belemosolygok még álmos szemekkel a napba, és megfogadom, hogy ma szép napom lesz. És a legtöbbször valóban az van.
Kezdem megtanulni azt, hogy mit jelent a mañana. Az élet lassú itt. Meleg van mindig, az egyenlítő közelsége miatt. Ezért az emberek nem is rohannak. Ráérősen teszik a dolgaikat, amit kezdek lassan átvenni, de ez bizony nagyon nehéz 14 év Anglia után.
Folyamatosan újraépítetted az életed és mára saját vállalkozásod van. Vannak még tervek?
Mivel ez egy nagyon nehéz fizikai munka, így most a következő cél az, hogy akkora volumenűre bővíteni a meglévő vállalkozásom, ahol már ki tudom magam vonni a fizikai munkából, és csak ennek a menedzselésével foglalkozni. Ha ezt egy-két éven belül el tudom érni, akkor nagyon elégedett leszek. Az év végére mindenesetre kitűztem azt a célt, hogy 25%-al csökkentem a saját fizikai munkám, és delegálom a munka 25%-át másoknak. Szeretem azt, amit most csinálok, mert ad egy fajta függetlenséget, anyagi bizyonságot, a nincs főnököm érzést, és valamiféle szabadságérzetet is. Azt mondják takarítani mindenki tud, amivel maximálisan egyet is értek, de magas minőséget és megbízhatóságot csak kevesen tudnak biztosítani.
Akkor elmondhatjuk, hogy ott vagy, ahol szeretnél, minden értelemben. Szerinted mi a mondanivalója a te történetednek?
Azt hiszem az én utam leginkább arról szól, hogy hogyan ne adjuk fel. Hogy ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, mindig lehet egy következő lépés, amivel közelebb kerülhetünk ahhoz, amire vágyunk.
Nem könnyű séta, és mindent feladtam ezért az álomért, de most már biztosan tudom, hogy nem volt hiába.
