Ez most egy kicsit olyan merengős, Coelhosan ködös, megfoghatatlan és látszólag fölösleges poszt lesz, semmi hasznosat nem találtok benne, csak egy kis hangosan gondolkodás. Aki nem bírja az ilyesmit, kapcsoljon el. : )
Szóval az utóbbi hetekben, amióta ezt a blogot elkezdtem írni és kvázi kitettem az asztalra mindent, ami velem történik, rengeteg féle reakció érkezett. A legtöbb ismerősöm elképesztően helyes, drukkolnak, érdeklődnek és mindenki biztosított, hogy ez egy nagyon remek ötlet, irány, hajrá. Voltak, akik elzárkóznak és valószínűleg full megunták amit itt tolok, (őket is megértem. : DD) talán még idegesítem is őket, kicsit. És voltak páran, akik nem értették. Nem csak egy-egy döntésünket, vagy egy apró részletét ennek a kalandnak, hanem úgy teljesen nem. Egyáltalán nem.
Nem értették, miért nem jó az, ami van. Miért húzok magamra ekkora kockázatot, egy ilyen időrabló dolgot, ami csak plusz macera. Egy másik országban létrehozni valamit, ismeretlen környezetben, ismeretlen kultúrában, idegen emberekkel. Nem értik, miért vágok bele ilyesmibe, hisz rengeteg a hibalehetőséggel jár, kockázattal, bukhatuk, szívhatunk.
Ha a felszínt akarom megkapargatni, a válasz lehetne nagyon racionális és egyszerű. Mert ez egy jó befektetés, egy hosszútávú terv, ami nemcsak anyagilag lehet jó, de az egész család jobban jár, és ha úgy tetszik, egy menekülőútvonal építgetése, ha esetleg úgy adódik, nem árt több lábon állni. Plusz valami olyat hagyunk majd itt a srácoknak, aminek van értéke, és rengeteg új élményt adhat a családunknak.
De. Ha valóban meg akarom magyarázni, miért csinálom ezt az egészet, akkor el kell, hogy meséljek valamit, ami egyetlen percben történt, egy gondolatnyi kis pillanat volt, és mégis sokkal többet ért, mint bármilyen utazós élmény, ami előtte történt velem.
Szóval most novemberben, amikor kint voltunk már a lakásnéző kis körutunkon, egy Los Altos nevű helyen szálltunk meg. Ez Torreviejának igencsak a széle már, igazából nem is tudom, Torréhoz tartozik-e még, azért szálltunk meg itt, mert spórolni akartunk a szálláson, nem volt fontos, hol szállunk meg, mert egésznap úton voltunk, kvázi egy ágyra volt szükségünk. A szállás egyébként rendben volt, tiszta volt, egy kis terasszal, egy helyes nappali és egy hálószoba, viszont jó messze volt mindentől, konkrétan az isten háta mögött, kettővel.
Azt hiszem a második reggelen történt. Korán keltünk, mert aznapra sok minden volt betervezve, úgyhogy álmosan kimásztam az ágyból, és a pici kis konyafülkében elkezdtem forralni a vizet a szörnyeteg instant kávénkhoz. És ahogy álmosan ácsorogtam, és bambán hallgattam, ahogy elkezd halkan morogni a vízforraló, lassan eljutott az agyamig, hogy épp egy ablakot bámulok, ott van egy kis ablak a konyhában, aminek még nem húztam fel a redőnyét. Kíváncsi voltam, hová néz, előző nap nem sokat töltöttünk a szálláson és megmondom őszintén, olyannyira koncentráltunk a megnézendő lakásokra, a rengeteg információra és ingerre, ami ért minket, hogy azzal, hogy épp hol szálltunk meg, mit tud a kis apartman, nem is foglalkoztam. Kicsit sem érdekelt, mivel rendelkezik, vagy nem rendelkezik a szállás, legyen egy ágy, ahol alhatunk, meg egy erkély, ahol fetrenghetünk, és kábé ennyi. Teljesen más üzemmód volt ez, mint amikor nyaralunk. Szóval álmosan felhúztam a redőnyt, aztán elakadt a lélegzetem.
Annak a pici, olcsó kis szállásnak a konyhai mini ablaka egy hatalmas és gyönyörű, távoli hegyre nézett. A nap még csak éppenhogy elkezdett ébredezni, az ég millió színben játszott, az utcák üresek voltak, még égtek az utcai lámpák, és a távolban ezt a hatalmas hegyet láttam, aminek a sziluettje olyan fenséges és gyönyörű volt, mintha odafestették volna. És akkor, abban az egyetlen percben éreztem azt a tökéletesen tiszta, nettó boldogságot, amire később még sokáig emlékszel, és nehéz körbeírni, de azt hiszem ezt keresik az emberek. Amikor minden klappol és te úgy érzed, atyaúristen, hát ez az. Erre vártam, ezt az érzést kerestem.
Sajnos erről nincs képem, mert ezeket a pillanatokat álatalában nem lehet dokumentálni, mert ha nem éled meg azt a pillanatot, akkor ott, elszáll. Ha szelfizéssel, fotózással és egyéb telefonos beállításokkal foglalkoztam volna, biztosan nem ütött volna szíven ennyire ez a látvány.
Azóta is sokszor eszembe jut ez az egyetlen perc, a meglepetés, ahogy feltűnt előttem az a hegy, a napfelkeltében, és visszatérve az eredeti gondolathoz, ha az értetlenkedőknek meg kellene magyaráznom, miért is csinálom ezt, hát tessék. Ezekért az apró pillanatokért, és még több ilyen pillanatért, amikor azt érzi az ember, hogy ennél boldogabb már nem is lehetne. Meg azért, hogy a srácok is átéljék ezt, sőt, még sokkal többet ennél.
Szóval, amikor nézegetitek a rengeteg szelfit, a csodálatos fotókat az exotikus helyekről, a luxus ételcsodákat, a tökéletes testű nők és férfiak fotóit, mindig jusson eszetekbe, hogy az a dolog, az az “izé”, amit az ember folyton keres, az nem ott van, azokon a fotókon. Vagyis nem feltétlenül a luxus szállodában, vagy a rolex óra számlapján, esetleg a legdrágább Tesla belsejében.
Sose lehet tudni, bárhol ráakadhatunk, például egy külvárosi, Los altosi olcsó kis szállás apró ablakában, reggel hétkor.
Szóval ehhez a poszthoz most nincs képem, de nem is baj, mert a fotó hiánya sokszor éppen annak a bizonyítéka, hogy az a dolog, amit keresünk, az bizony létezik.